Uszkár

Kialakulása

Az uszkár franciai eredetű. A kutatásokból az szűrhető le, hogy valószínűleg vadászkutyák és bozontos szőrű juhászkutyák keverékéből alakult ki. Franciaország az őshazája. Az eredetileg nagy termetű uszkárt vízből való apportírozásra ésvadászatra tenyésztették ki, de voltak apróbb változatai is, ezek az európai nemesi családok kedvelt háziállataik lettek.

Az első olyan festmények és feljegyzések, amelyek a mai uszkárhoz nagyon hasonló kutyafajtát örökítenek meg, a 16. század elejéről származnak. Jellegzetes, oroszlánosra nyírt bundája az úszást tette könnyebbé, a meghagyott pomponok az érzékeny ízületeket védték a hidegtől. A fajta a 18. században már nem csupán vadászkutyaként, hanem ölebként is igen elterjedt volt. Szinte minden európai és amerikai cirkuszban felléptek vele, különféle mutatványokra volt képes. A mai uszkár a 19. század elejére már teljesen kialakult és ekkor támadt fel az emberek érdeklődése a fajtatiszta kutyák iránt is. Megszervezték az első kutyakiállításokat, létrejöttek az első klubegyesülések. Angliában önálló fajtaként 1876-ban ismerték el. A 20. század elején divatba jött a zsinóros szőrváltozat, amely gyakran a földig ért. Ezt a bundát nem volt könnyű karban tartani és amikor megjelentek az első nyírógépek, népszerűsége csökkenni kezdett.

Németországban az uszkár tenyésztésének alapjait a Deutsche Pudel Klub megalapításával tették le, 1896-ban Münchenben. A német "Pudel" szó a pocsolya (Pfudel, Pfütze) szóból ered, ugyancsak az angol "Poodle" (Puddle). Francia elnevezése "Caniche", kacsát (canard) jelent. A francia "Club des Amateurs de Caniche de Strasbourg" elnöknője javaslatot állított össze a standard-re vonatkozóan, amely az FCI (Nemzetközi Ebszövetség) közgyűlése elé került. A tagországok 1936-ban ellenvetés nélkül jóváhagyták, azóta az uszkár francia fajtának számít. Az eredeti standard különböző változtatásokkal és kiegészítésekkel bővült. A legfontosabbak: 1960 – modern nyírás elfogadása, 1966 – ezüst színű uszkár elismerése, 1977 – apricot színű uszkár elismerése, 1987 – toy méretű uszkár elfogadása. Legújabban pedig, 2007. április 18-án a vörös színű uszkár elismerése. 

 

Dobermann

Dobermann 

Története

Dobermann úr adószedő volt, de egyúttal ellátta a gyepmesteri és sintéri teendőket is, így feladatai közé tartozott, hogy a kóbor kutyákat befogja. Ezek közül választotta ki a legvadabb egyedeket, amelyeket aztán a pároztatások során felhasznált. A fajta tenyésztésében a legnagyobb szerepet az ún. "mészároskutyák" játszották, amely akkoriban egy tudatosan szelektált "fajtának" számított, amelyek a mai rottweiler korai ősének tekinthetők. Ezeket az elsősorbanTüringiában előforduló fekete-rozsdabarna jegyekkel rendelkező juhászkutyákkal keresztezték. Dobermann úr ezeket a keverék egyedeket használta fel tenyésztő munkája során az 1870-es években.

A dobermann az egyetlen német fajta, amely kitenyésztője nevét viseli [Friedrich Louis Dobermann ]. Wikipédia

Várható élettartam: 10 – 11 év

Származási hely: Németország

Magasabb rendszertani kategória: Kutya

Besorolás: Fajta

Magasság: Hímnem: 66–72 cm, Nőnem: 61–68 cm

Súly: Hímnem: 34–41 kg, Nőnem: 27–36 kg

A Fehér tigris

A fehér tigris a tigris (Panthera tigris) fehér színváltozata, vagyis nem taxon. A természetben igen ritkán fordul elő, mivel feltűnő színe miatt a fehér egyedek túlélési képessége kisebb, mint normál színezetű fajtársainak.

A fehér tigrisek nem albínó tigrisek. Kék szemük és rózsaszín orruk van, bundájuk krémesen fehér, amit csokoládé, vagy feketeszínű csíkok tarkítanak. Hosszuk körülbelül 3 méter, súlyuk hozzávetőlegesen 180–285 kg (400-569 font). Bundájuk ritkább, mint a szibériai tigrisé, a homokszín erőteljesebb, a csíkok sötétebbek. A színüket egy velük született szokatlan génnek köszönhetik. Megfigyeltek már olyan bengáli tigrist, melyeknek bundája csak részben volt fehér.
Elterjedése
A Délkelet-Ázsiában, India középső és déli részein, nagyon ritkán fordulnak élő. Az első fehér tigrist 1951-ben fogták be Közép-Indiában, és Mohannak nevezték el. Tőle származik a jelenleg fogságban élő összes fehér tigris, mintegy 250 darab. Magyarországon egyetlen helyen tartják: a Nyíregyházi Állatparkban él már öt példány.
Jellemzői

A fehér tigris feltűnő fehér színét egy recesszív allél dupla megjelenése okozza, körülbelül minden 10 000. születésre jut egy fehér kölyök. Ezen fenotípus megjelenése azonban beltenyésztéssel is elérhető. A különös az, hogy csak a bengáli tigrisnél fordul elő ez a jelenség. Bár a fehér tigris nagyon szép, a vadonban egyáltalán nem előnyös ez a bunda, hiszen a tigrisek egész élete azon múlik, mennyire jól tudnak elrejtőzni. Részeben ez bizonyítja, hogy a fehér színt okozó allélt létrehozó mutáció a bengáli tigris populációban történt, és innen nem terjedt át más alfajokra, hiszen a szibériai tigris környezetében sokkal kevésbé volna hátrányos a fehér szín, így sokkal kisebb volna a recesszív allél arányát csökkentőszelekciós hatás is. Ezért ha a szibéria tigris populációja rendelkezne a recesszív alléllal, akkor nagyobb arányban kellene előfordulnia a fehér egyedeknek, mint a bengáli tigris esetében, de ez nem így van, sőt néhány megkérdőjelezhető forrást kivéve nem is dokumentáltak fehér szíbériai tigrist. És mivel a fehér szín más, a szibériai tigrisénél hátrányosabb környezetben élő alfajnál nem fordul elő, feltételethető, hogy a fehérséget okozó allél a bengáli tigrisnél jelent meg.

A fehér tigris jó úszó, de nagyon gyengén mászik, és a futása is lassú. A normál színezetű tigrisekhez képest a fehér tigrisek nagyobbak már születésükkor és felnőtt korban is.[1] Ez előnyt jelenthet a vadonban, annak ellenére, hogy feltűnő a színük. A heterozigóta normál színű tigrisek szintén nagyobbak, mint más normál színezetű példányok. Kailash Sankhala - aki a 60-as években az újdelhi Állatkert igazgatója volt - mondta: „A fehér gén egyik funkciója az lehet, hogy fenntartsa a nagy méretet a populációban, arra az esetre, ha szükség van rá.”[2]

Akhal Tekini

Akhal Tekini
Története
Az Akhal tekini egy lófajta. Közép-Ázsia legnemesebb és leghíresebb lófajtája az ahal-tekini (taka) hajdani lovashadak lóállományának zömét képezte. Ezekről a lovakról Kr.e. első évszázadból származó kínai krónikák említik meg, hogy Közép-Ázsiában csodálatos "vért verejtékező mennyei lovakat" tenyésztenek. Ez a megnevezés onnan ered, hogy a lovaknak nagyon vékony a bőrük és az erek átlátszanak rajta. Megerőltetés során az erek kidagadnak, meg is sérülhetnek és a vér összekeveredhet a valódi izzadsággal, így úgy tűnik, mintha vért izzadna a ló. A tradíció szerint hét takaróval kellett letakarni a bőrük érzékenysége miatt, és ezt a takarót csak este, vagy versenyek alkalmával vették le.[1] A kínaiak egész hadjáratokat indítottak sikertelenül a "mennyei" lovak megszerzéséért. Akhal-teke fajtának is hívják a Kopet-dag hegység és a Karakum sivatag közt elterülő Ahal-oázis környékén letelepedett türkmén TEKE törzsről és tenyészhelyéről, az Ahal-oázisról. Nagy valószínűség szerint az orosz nyelv sajátosságai miatt terjedt el az Akhal megnevezés az orosz uralom alatt és terjedt el világszerte. Magyarországon inkább Ahal néven ismerik. Igazi türkmén fajta, egyenes leszármazottja az egykori türk lónak. Története közel 3000 éves múltra tekint vissza. Az ashabad-moszkvai 4300 kilométeres távlovaglás tette világhírűvé.[2] Több olimpiai aranyérmes díjló is volt már a fajtában, mint Absent, Mual, Penteli. Szikár felépítésű, első osztályú mozgása van, egyenletes, sima, ruganyos és minden jármódban nyújtott. A zord ázsiai körülmények között kivételes teljesítőképessége alakult ki. Kifejezetten versenyzés számára alkalmas, hosszú élettartamú hátasló, akár 300 kilométert is képes megtenni 24 óra alatt.
Jellemzői

Az akhal-tekini általában erős akaratú és élénk, karcsú testű ló. Jellemzői a kicsi fej, a hosszú, egyenes orrhát, a kifejező szem, a széles érzékeny orrlyuk és a hosszú fül. A mar magas, a far gyenge, a farok alacsonyan tűzött. A lábak hosszúak és izmosak. A sörény ritka, az üstök gyakran hiányzik. Tipikus nomád ló, nagy kitartásáról ismert. Néhány országban ma már versenylónak is használják. Marmagassága 145–157 cm között van, színére az aranysárga, a szürke, a legjellemzőbb, a pej kevésbé elterjedt.

Fekete párducnak nevezzük a macskafélék néhány fajának, főleg a Panthera nembe tartozó fajok, azaz a párducok, ezek közül is elsősorban a leopárd és (jellemzően Dél-Amerikában) a jaguár fekete színű példányait. A fekete párduc nem alkot elkülönült populációt, gyakran egyazon leopárdanyának is vegyesen születnek pettyezett és fekete utódai.

A fekete színt okozhatja melanizmus, ami a melanin nevű pigment többlete miatt alakul ki, de okozhatja álmelanizmus is, amely esetében a fekete foltok olyan sűrűn helyezkednek el, hogy a világos háttér alig vagy egyáltalán nem jelenik meg. A melanisztikus párducok szőrzetén a pettyes mintázat halványan kivehető, mivel a pigmentek mennyisége eltérő a mintázatban és a fekete alapszínben. 

Szürke farkas

A farkas vagy szürke farkas (Canis lupus) a ragadozók családjába tartozó, kutyaféle állat. Belőle háziasították a kutyát (Canis familiaris).

Tágabb értelemben farkasnak neveznek a kutyafélék (Canidae) családján belül több más fajt is: ezek a prérifarkas (Canis latrans), a vörös farkas vagy rőt farkas (Canis rufus) és a sörényes farkas (Chrysocyon brachyurus). Szócikkünkben „farkas” alatt a szürke farkas értendő.

Táplálkozása]

Más kutyaféléktől eltérően egyáltalán nem eszik növényeket, csak húst és csontot. Falkában vadászva főleg önmagánál jóval nagyobb termetű növényevőket zsákmányol (ide értve az olyan nagy patásokat, mint a jávorszarvas és pézsmatulok); a falkából kivert egyedek többnyire rágcsálókat és más, kisebb állatokat – egyebek közt rovarokat és rákokat.

A falka kitartóan, hosszú kilométereken át üldözi a kiszemelt vadat, majd amikor beéri, sorozatosan a farába, lágyékába és marjába marva terítik le. A legnagyobb sikerre törekedve elsősorban az eleve hátránnyal induló: legyengült, beteg vagy öreg vadakat szemelik ki, ezzel fontos szerepet töltenek be a préda populáció létszámának szabályozásában.

A táplálékszerző magatartás egy különleges módja a kiszemelt préda csordájának követése. A farkasok ilyenkor hosszú ideig követik és időnként meghajtják a nagy testű növényevők csordáját. Ha ilyenkor leszakadó (gyenge, idős vagy sebesült) állatot vesznek észre, azt megrohanják és felfalják. A zsákmányállatot körülvevő farkasok igyekeznek egymástól nagyjából azonos távolságot tartani. A támadást (sőt, magát a vadászatot is) mindig az alfa-hím indítja meg, a tagok azonban önállóan, de egymásra mindvégig figyelve vesznek részt benne: a farkasfalka vadászata ettől nagyon hatékony.

A zsákmányt leterítve a híres farkasétvággyal egy-egy farkas akár 9 kilogrammot is felfal belőle. Rendkívül erős állkapcsával akár a jávorszarvas vagy a bölény legvastagabb csontjait is el tudja morzsolni.Több amerikai tanulmány is bizonyítja, hogy zápfogaival (Molares) akár 105 kg/cm² (1500 Psi) harapóerőt is kifejthet. A dögöt sem veti meg: a farkas gyakran megpróbálja elkergetni friss zsákmánya mellől a többi farkast, a medvéket és a pumákat. A települések szeméttelepein is megjelenik; hajdan valószínűleg az ősi emberi közösségeket így kerülgető farkasokból háziasíthatták a kutyákat.

 

Szürke farkas
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Magyarországon fokozottan védett Eszmei érték: 250 000 Ft
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Osztály: Emlősök (Mammalia) Rend: Ragadozók (Carnivora) Alrend: Kutyaalkatúak (Caniformia) Család: Kutyafélék (Canidae) Alcsalád: Valódi kutyaformák (Caninae) Nemzetség: Kutyák (Canini) Nem: Canis Faj: Canis lupus
Tudományos név
Canis lupus (Linnaeus, 1758)
Elterjedés
A farkas vad alfajainak elterjedése

 

Szavanna (macskafajta)

A szavanna macska fajta az Amerikából származik.

A fajta története

A bengáli tenyésztője, Judee Frank összekeresztezte a szervált a házimacskával és így született meg ez a fajta. 1996-ban Patrick Kelley és Joyce Sroufe írta le a szavanna eredeti változatát és bemutatta azt a TICA fórumon.

Külsőben a szerválra hasonlít, bundája pöttyös és márványos.

Jelleme: barátságos, kíváncsi, kedves és ragaszkodik a gazdájához, csak egy igazi gazdájuk van, ebben nagyon a kutyára hasonlít a viselkedése. Bundájuk könnyedén gondozható. Más macskákat nem tűrnek meg a környezetükben.

Nagyon ritka fajta, összesen 1000 példány él belőle a világon

Musztáng ló :)

Musztáng

 

A musztáng egy kistestű, erős testfelépítésű lófajta, amelyet az Észak-Amerikába behozott spanyol lovak elvadult utódjának tekinthetünk. Az óriási területeken önállóan szaporodó egyedekről nem lehet konkrét fajtaleírást adni. Vannak állományok, amelyekre erősebben hatottak az angol telivér, a quarter lovak, de kevés vérvonal alakult ki a változékonyság következtében.

Jellemzői

Az egyes egyedek külleme között nagy eltérések lehetnek a különböző genetikai hatások miatt. Általában a teste erős, zömök, ellenálló, dús sörénye és farokszőrzete van.

 

Vágtázó musztángok
Származási hely	USA
Vérmérséklet	Melegvérű
Szín	Minden színben előfordul
Testfelépítés	Erős
Jellemzők	Heves temperamentumú, erős alkatú ló. Nagyon kitartó, biztos léptű, kiváló vágtázó. Lábai hihetetlenül ellenállóak. Nehéz természetű, gyakran rosszindulatú
Marmagasság	140-150 cm körüli
Eredete	XVI-XVII század
Élettere	Mérsékelt égöv
Hasznosítása	Régen táplálék ként katonai célokra használták, ma már védett fajta

                                                 

Fríz ló

Története

A mai fríz őseit az elsők között háziasították Európában. A II. században, a Hadrianus római császár idején szolgáló fríz katonákkal már ezek a lovak is részt vettek a nagy-britanniai hadjáratokban. Bizonyos szakemberek szerint a shire fajta elődei is ezek a lovak voltak. A fríz lóállományt a 16-17. században andalúz ménekkel keresztezték. Ennek köszönhető, hogy a fajtát ma a melegvérűek között tartják számon. A fajtát, az andalúz hatás ellenére főként a mezőgazdaságban hasznosították, de a frízek a spanyol hatás következtében egy idő után túl könnyűvé váltak ahhoz, hogy továbbra is érdemes legyen őket a gazdaságban dolgoztatni. Ekkor már elterjedt a groningeni fajta is, amely kiváló munkaló volt. A fríz emiatt majdnem kihalt az 1900-as években elején: mindössze három fedezőmén maradt meg. A gyönyörű feketék kedvelői azonban sikeresen regenerálták a frízt, és az 1900-as évek második felében a fajta addig ki nem használt tulajdonságai is előtérbe kerültek. 

 

Érdekességek]

A 20. század elejéig a frízek fele pej volt, ma viszont kizárólag fekete frízeket tenyésztenek tovább. Ezek általában jegytelenek: a fehér csillag a homlokon az egyetlen jegy, ami engedélyezett. A fajta egyedei ragaszkodnak az emberhez, mégis rosszul viselik a büntetést: nem ritka, hogy hónapokig nem nyerik vissza a bizalmukat, ha bántják őket. Egygazdás ló. A gazdáját mindenen keresztülsegíti, vigyáz rá, nagyon ragaszkodik hozzá. Ha jól bánnak vele nagyon hálás, gazdája hangját bármikor felismeri hangos nyerítéssel, üget, illetve vágtázik hívójához.

Palotapincsi :)

                     A pekingi palotakutya, pekingi palotakutyácska, palotapincsi vagy pekingi egy ősi kínai társasági kutyafajta.

                                                        

Méretei :

Marmagassága:15-25 cm. A kanok testsúlya 3,2-5kg,a szukáké 3,6-5,4kg A gyakori állítással ellentétben nem létezik miniatűr palotakutya,viszont egyazon almon belül előfordulhatnak "kabátujj" példányok,melyek nem nyomnak többet 2,7kg-nál.A kabátujj-pincsik arról kapták nevüket,hogy a kínai mandarinok a buggyos ruhaujjukban hordták őket.

      

                                           

                             Sziámi macska 

A Sziámi macska egy kedvelt macskafajta, amely a Távol-Keletről származik. Nevüket Sziámról, a mai Thaiföldről kapták. Az első példányt Peter Simon Pallas német természettudós pillantotta meg először és írta le, 1794-es Kaszpi-tengeriexpediciója során. A macskák az 1870–1880-as években kerültek Angliába. A történetírók szerint Sir Owen Gould brit nagykövet, aki V. Ráma sziámi király mellett teljesített szolgálatot, figyelt fel rájuk először 1884-ben.[1] Két csokoládészínű példányt (egy Pho és egy Mia nevű cicát) hazavitt Angliába, és az egyik macska leszármazottja az 1888-as londoni macskakiállításon a Crystal Palace-ben, elnyerte "A legszebb macska" címet. Különleges színeivel és alkatával nagy feltűnést keltett a 19. századi Angliában. A szakértők sem tudnak megegyezni abban, hogy a sziámi macska mutáció eredménye-e vagy a nyugat–afrikai aranymacska leszármazottja. Tartásuk kezdetekben csak a gazdagok kiváltsága volt, egzotikumként kezelték őket és nagyon elkényeztették. Az első fajtát hivatalosan 1900-ban jegyezték be. Angol elnevezése siamese, német neve Siamkatze, franciául siamois-nak hívják.

        

Természete

Erőteljes, néha már kicsit agresszív a természete, sokat nyávog, hangos fajta. Szereti a kényeztetést, a simogatást, szeret a figyelem középpontjában lenni. Intelligens, játékos, könnyen megtanítható a pórázon való sétára.

Szibériai husky :)

A szibériai husky a munkakutyák (szánhúzás, teherhordás, vadászat) közé tartozik, közepes méretű, Kelet-Szibériából származik. Onnan elterjedt Alaszkában és Kanadában is. Szőrzete vastag, szagtalan, évente kétszer igen erősen vedlik, színe ordas vagy szürkés, nemritkán ezüstös színű. Mérsékelten tömör felépítésű és dús szőrzetű teste, álló füle és bozontos farka is északi származásra utal. Jellegzetes testtartása meglehetősen könnyed. Eredeti funkciója szerint hámban kiválóan dolgozik, könnyű terhet közepes sebességgel, hatalmas távolságokra elhúz. Testalkata és formája híven tükrözi eredendő erejét, sebességét, állóképességét. Kissé ferde szemeinek élénk és barátságos kifejezése a jó társ alkalmazkodó tulajdonságaira utal. Tenyésztői igen nagyra tartják .                

                                                            Mérete :

• Kan (hím):

Marmagasság: 53,3–59,7 cm

Tömeg: 20,4–27,2 kg

• Szuka (nőstény):

Marmagasság: 50,8–55,9 cm

Tömeg: 15,9–22,7 kg

A kanok megjelenése erőteljes, de sohasem durva, a szukák vékonyabbak, a testfelépítmény törékenysége nélkül. Megfelelő kondícióban, jól fejlett és feszes izomzatnál a szibériai huskyn nincs (nem lehet!) túlsúly.

Ó németjuhász :33333

                                 

A német juhászkutya (gyakran csak németjuhász) Németországból származó közepes termetű kutyafajta. Okos, kedves, játékos kutya, és mindemellett hűséges társ. Gyakran alkalmazzák nyomozó-, mentő- és vakvezető kutyaként, de ideális háziállat lehet egy családnak is, mert remekül megérteti magát a gyerekekke

Eredete :

Ahogy azt a neve is mutatja, a fajta Németországból származik. Az ónémet juhászkutyából és különböző pásztorkutyákból tenyésztették ki. Végleges, mai formáját az 1800-as évek körül érte el. Eredetileg a neve Deutscher Schäferhund.

A tenyésztők főleg a szépségre törekedtek, azt akarták elérni, hogy a juhászkutya leginkább hasonlítson a farkashoz. Ilyen kutyák főleg két helyen voltak találhatóak, ez a két tartomány Türingia és Württemberg. A német juhászkutya "atyja" Max von Stephanitz (1864-1936) lovaskapitány volt, aki szinte az életét tette fel a kutyákra. Egy kutyakiállításon látta meg a Hektor Linksrhein nevű kutyát, melyet átkeresztelt Horand von Grafrathra. 1899. április 22-én von Stephanitz és barátja, Arthur Meyer megalapították a "Verein für Deutsche Schäferhunde" [(SV) ~ Német Juhászkutya Egylet]. Három juhász, két gyártulajdonos, egy építész, egy polgármester, egy kocsmáros és egy bíró is csatlakozott hozzájuk mint társalapítók.

                                                                          Leirása :

• Ügető típusú kutya, a lábait átlósan viszi, a mozgása térölelő. A hátsó lábaival tudjon legalább a test közepéig lépni, a mellső lábai ugyanolyan hosszúak legyenek.

• Marmagasság: kan: 62,5 cm., szuka: 57,5 cm., az eltérés mindkét nemnél legfeljebb +/- 2,5 cm. lehet.
• Fej: a testnagysággal arányos, a marmagasságnak körülbelül 40%-a, nem durva, de nem is túl finom. Az ajkak szárazak, feszesek, jól záródnak.
• Fogazat: legyen teljes, egészséges (42 fog, alul 22), ollós harapású.
• Fül: középnagy, álló (a kölykök mintegy 6 hónapig, néha tovább is lógatják, vagy befelé hajlítják a fülüket), csúcsban végződő, előre tekintő.
• Szem: középnagy, ferde metszésű, mandula formájú, értelmet sugárzó, elevenséget, magabiztosságot fejezzen ki. A szem színe harmonizáljon a kutya szőrzetével.

Fekete német juhászkutya kölyök

• Nyak: erősen izmolt, lebernyege nincs, a törzzsel nyugalmi állapotban mintegy 45 fokos szöget zár be, izgalmi állapotban felemelkedik, ügetés közben pedig leereszkedik.
• Törzs: a hossza a marmagasságnak mintegy a 110-117%-a. A mellkas mély, nem túl széles. A dongás - hordó alakú - mellkas a mozgást korlátozza, mert a könyök kifordul. A has mérsékelten felhúzódó, a hát és az ágyék fejlett, erős, a mar és a far között nem hosszú. A mar hosszú és magas. Az ágyék izmos, széles. A far hosszú és enyhén, körülbelül 23 fokban csapott.
• Farok: dús szőrzetű, legalább a csánkig ér, a kutya enyhén begörbítve hordja, izgalomban vagy mozgás közben felemeli, de a hátánál magasabbra a farok soha nem emelkedhet.
• Elülső végtagok:a lapocka erős, hosszú, ferde helyzetű (általában 45 fokos), a törzshöz laposan illeszkedik, a könyök nem kiálló. Az alkar egyenes, a lábközép feszes, nem meredek, nem is laza.
• Hátulsó végtagok: a combcsont és a lábszár oldalnézetben mintegy 120 fokot zár be, a comb erősen izmolt, a csánk - ugróízület - erős, feszes, a lábközép erős.

• Mancs: kerekded, rövid, jól zárt, a talppárna nagyon kemény, rugalmas, a karom rövid, erős, sötét színű. A farkaskörmöket a néhány napos kölyöknél már el kell távolítani.
• Színezet: leggyakoribb a fekete hát, cser barna alapszín fekete nyereggel vagy aranysárgától a szürkéig terjedő rajzolatokkal, egyszerű szürke (ordas), ordas alapszín világos vagy barna jegyekkel (angolszász nyelvterületen: sable),egyszínű fekete, ez utóbbi nagyon ritka, egyszínű fehér, ez főleg az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában gyakori.
• Szőrzet: sima, félhosszú szőrzet ("Stockhaar"): a fedőszőr durva, tömör, a szőrszálak szorosan simulóak. Sima, hosszú szőrzet ("Lang-stockhaar"):az egyenes szálak hosszabbak, ez a szőrzet az időjárással szemben nem olyan ellenálló, mint a félhosszú szőrzet. Hosszú szőrzet ("Langhaar"): aljszőrzet többnyire nincs, az időjárással szemben nem ellenálló, Magyarországon az ilyen szőrzetű kutya nem tenyészthető.
• Testsúly: szuka: 25-35, kan: 30-40 kg.