Uszkár

Kialakulása

Az uszkár franciai eredetű. A kutatásokból az szűrhető le, hogy valószínűleg vadászkutyák és bozontos szőrű juhászkutyák keverékéből alakult ki. Franciaország az őshazája. Az eredetileg nagy termetű uszkárt vízből való apportírozásra ésvadászatra tenyésztették ki, de voltak apróbb változatai is, ezek az európai nemesi családok kedvelt háziállataik lettek.

Az első olyan festmények és feljegyzések, amelyek a mai uszkárhoz nagyon hasonló kutyafajtát örökítenek meg, a 16. század elejéről származnak. Jellegzetes, oroszlánosra nyírt bundája az úszást tette könnyebbé, a meghagyott pomponok az érzékeny ízületeket védték a hidegtől. A fajta a 18. században már nem csupán vadászkutyaként, hanem ölebként is igen elterjedt volt. Szinte minden európai és amerikai cirkuszban felléptek vele, különféle mutatványokra volt képes. A mai uszkár a 19. század elejére már teljesen kialakult és ekkor támadt fel az emberek érdeklődése a fajtatiszta kutyák iránt is. Megszervezték az első kutyakiállításokat, létrejöttek az első klubegyesülések. Angliában önálló fajtaként 1876-ban ismerték el. A 20. század elején divatba jött a zsinóros szőrváltozat, amely gyakran a földig ért. Ezt a bundát nem volt könnyű karban tartani és amikor megjelentek az első nyírógépek, népszerűsége csökkenni kezdett.

Németországban az uszkár tenyésztésének alapjait a Deutsche Pudel Klub megalapításával tették le, 1896-ban Münchenben. A német "Pudel" szó a pocsolya (Pfudel, Pfütze) szóból ered, ugyancsak az angol "Poodle" (Puddle). Francia elnevezése "Caniche", kacsát (canard) jelent. A francia "Club des Amateurs de Caniche de Strasbourg" elnöknője javaslatot állított össze a standard-re vonatkozóan, amely az FCI (Nemzetközi Ebszövetség) közgyűlése elé került. A tagországok 1936-ban ellenvetés nélkül jóváhagyták, azóta az uszkár francia fajtának számít. Az eredeti standard különböző változtatásokkal és kiegészítésekkel bővült. A legfontosabbak: 1960 – modern nyírás elfogadása, 1966 – ezüst színű uszkár elismerése, 1977 – apricot színű uszkár elismerése, 1987 – toy méretű uszkár elfogadása. Legújabban pedig, 2007. április 18-án a vörös színű uszkár elismerése. 

 

Dobermann

Dobermann 

Története

Dobermann úr adószedő volt, de egyúttal ellátta a gyepmesteri és sintéri teendőket is, így feladatai közé tartozott, hogy a kóbor kutyákat befogja. Ezek közül választotta ki a legvadabb egyedeket, amelyeket aztán a pároztatások során felhasznált. A fajta tenyésztésében a legnagyobb szerepet az ún. "mészároskutyák" játszották, amely akkoriban egy tudatosan szelektált "fajtának" számított, amelyek a mai rottweiler korai ősének tekinthetők. Ezeket az elsősorbanTüringiában előforduló fekete-rozsdabarna jegyekkel rendelkező juhászkutyákkal keresztezték. Dobermann úr ezeket a keverék egyedeket használta fel tenyésztő munkája során az 1870-es években.

A dobermann az egyetlen német fajta, amely kitenyésztője nevét viseli [Friedrich Louis Dobermann ]. Wikipédia

Várható élettartam: 10 – 11 év

Származási hely: Németország

Magasabb rendszertani kategória: Kutya

Besorolás: Fajta

Magasság: Hímnem: 66–72 cm, Nőnem: 61–68 cm

Súly: Hímnem: 34–41 kg, Nőnem: 27–36 kg

A Fehér tigris

A fehér tigris a tigris (Panthera tigris) fehér színváltozata, vagyis nem taxon. A természetben igen ritkán fordul elő, mivel feltűnő színe miatt a fehér egyedek túlélési képessége kisebb, mint normál színezetű fajtársainak.

A fehér tigrisek nem albínó tigrisek. Kék szemük és rózsaszín orruk van, bundájuk krémesen fehér, amit csokoládé, vagy feketeszínű csíkok tarkítanak. Hosszuk körülbelül 3 méter, súlyuk hozzávetőlegesen 180–285 kg (400-569 font). Bundájuk ritkább, mint a szibériai tigrisé, a homokszín erőteljesebb, a csíkok sötétebbek. A színüket egy velük született szokatlan génnek köszönhetik. Megfigyeltek már olyan bengáli tigrist, melyeknek bundája csak részben volt fehér.
Elterjedése
A Délkelet-Ázsiában, India középső és déli részein, nagyon ritkán fordulnak élő. Az első fehér tigrist 1951-ben fogták be Közép-Indiában, és Mohannak nevezték el. Tőle származik a jelenleg fogságban élő összes fehér tigris, mintegy 250 darab. Magyarországon egyetlen helyen tartják: a Nyíregyházi Állatparkban él már öt példány.
Jellemzői

A fehér tigris feltűnő fehér színét egy recesszív allél dupla megjelenése okozza, körülbelül minden 10 000. születésre jut egy fehér kölyök. Ezen fenotípus megjelenése azonban beltenyésztéssel is elérhető. A különös az, hogy csak a bengáli tigrisnél fordul elő ez a jelenség. Bár a fehér tigris nagyon szép, a vadonban egyáltalán nem előnyös ez a bunda, hiszen a tigrisek egész élete azon múlik, mennyire jól tudnak elrejtőzni. Részeben ez bizonyítja, hogy a fehér színt okozó allélt létrehozó mutáció a bengáli tigris populációban történt, és innen nem terjedt át más alfajokra, hiszen a szibériai tigris környezetében sokkal kevésbé volna hátrányos a fehér szín, így sokkal kisebb volna a recesszív allél arányát csökkentőszelekciós hatás is. Ezért ha a szibéria tigris populációja rendelkezne a recesszív alléllal, akkor nagyobb arányban kellene előfordulnia a fehér egyedeknek, mint a bengáli tigris esetében, de ez nem így van, sőt néhány megkérdőjelezhető forrást kivéve nem is dokumentáltak fehér szíbériai tigrist. És mivel a fehér szín más, a szibériai tigrisénél hátrányosabb környezetben élő alfajnál nem fordul elő, feltételethető, hogy a fehérséget okozó allél a bengáli tigrisnél jelent meg.

A fehér tigris jó úszó, de nagyon gyengén mászik, és a futása is lassú. A normál színezetű tigrisekhez képest a fehér tigrisek nagyobbak már születésükkor és felnőtt korban is.[1] Ez előnyt jelenthet a vadonban, annak ellenére, hogy feltűnő a színük. A heterozigóta normál színű tigrisek szintén nagyobbak, mint más normál színezetű példányok. Kailash Sankhala - aki a 60-as években az újdelhi Állatkert igazgatója volt - mondta: „A fehér gén egyik funkciója az lehet, hogy fenntartsa a nagy méretet a populációban, arra az esetre, ha szükség van rá.”[2]

Akhal Tekini

Akhal Tekini
Története
Az Akhal tekini egy lófajta. Közép-Ázsia legnemesebb és leghíresebb lófajtája az ahal-tekini (taka) hajdani lovashadak lóállományának zömét képezte. Ezekről a lovakról Kr.e. első évszázadból származó kínai krónikák említik meg, hogy Közép-Ázsiában csodálatos "vért verejtékező mennyei lovakat" tenyésztenek. Ez a megnevezés onnan ered, hogy a lovaknak nagyon vékony a bőrük és az erek átlátszanak rajta. Megerőltetés során az erek kidagadnak, meg is sérülhetnek és a vér összekeveredhet a valódi izzadsággal, így úgy tűnik, mintha vért izzadna a ló. A tradíció szerint hét takaróval kellett letakarni a bőrük érzékenysége miatt, és ezt a takarót csak este, vagy versenyek alkalmával vették le.[1] A kínaiak egész hadjáratokat indítottak sikertelenül a "mennyei" lovak megszerzéséért. Akhal-teke fajtának is hívják a Kopet-dag hegység és a Karakum sivatag közt elterülő Ahal-oázis környékén letelepedett türkmén TEKE törzsről és tenyészhelyéről, az Ahal-oázisról. Nagy valószínűség szerint az orosz nyelv sajátosságai miatt terjedt el az Akhal megnevezés az orosz uralom alatt és terjedt el világszerte. Magyarországon inkább Ahal néven ismerik. Igazi türkmén fajta, egyenes leszármazottja az egykori türk lónak. Története közel 3000 éves múltra tekint vissza. Az ashabad-moszkvai 4300 kilométeres távlovaglás tette világhírűvé.[2] Több olimpiai aranyérmes díjló is volt már a fajtában, mint Absent, Mual, Penteli. Szikár felépítésű, első osztályú mozgása van, egyenletes, sima, ruganyos és minden jármódban nyújtott. A zord ázsiai körülmények között kivételes teljesítőképessége alakult ki. Kifejezetten versenyzés számára alkalmas, hosszú élettartamú hátasló, akár 300 kilométert is képes megtenni 24 óra alatt.
Jellemzői

Az akhal-tekini általában erős akaratú és élénk, karcsú testű ló. Jellemzői a kicsi fej, a hosszú, egyenes orrhát, a kifejező szem, a széles érzékeny orrlyuk és a hosszú fül. A mar magas, a far gyenge, a farok alacsonyan tűzött. A lábak hosszúak és izmosak. A sörény ritka, az üstök gyakran hiányzik. Tipikus nomád ló, nagy kitartásáról ismert. Néhány országban ma már versenylónak is használják. Marmagassága 145–157 cm között van, színére az aranysárga, a szürke, a legjellemzőbb, a pej kevésbé elterjedt.

Fekete párducnak nevezzük a macskafélék néhány fajának, főleg a Panthera nembe tartozó fajok, azaz a párducok, ezek közül is elsősorban a leopárd és (jellemzően Dél-Amerikában) a jaguár fekete színű példányait. A fekete párduc nem alkot elkülönült populációt, gyakran egyazon leopárdanyának is vegyesen születnek pettyezett és fekete utódai.

A fekete színt okozhatja melanizmus, ami a melanin nevű pigment többlete miatt alakul ki, de okozhatja álmelanizmus is, amely esetében a fekete foltok olyan sűrűn helyezkednek el, hogy a világos háttér alig vagy egyáltalán nem jelenik meg. A melanisztikus párducok szőrzetén a pettyes mintázat halványan kivehető, mivel a pigmentek mennyisége eltérő a mintázatban és a fekete alapszínben. 

Szürke farkas

A farkas vagy szürke farkas (Canis lupus) a ragadozók családjába tartozó, kutyaféle állat. Belőle háziasították a kutyát (Canis familiaris).

Tágabb értelemben farkasnak neveznek a kutyafélék (Canidae) családján belül több más fajt is: ezek a prérifarkas (Canis latrans), a vörös farkas vagy rőt farkas (Canis rufus) és a sörényes farkas (Chrysocyon brachyurus). Szócikkünkben „farkas” alatt a szürke farkas értendő.

Táplálkozása]

Más kutyaféléktől eltérően egyáltalán nem eszik növényeket, csak húst és csontot. Falkában vadászva főleg önmagánál jóval nagyobb termetű növényevőket zsákmányol (ide értve az olyan nagy patásokat, mint a jávorszarvas és pézsmatulok); a falkából kivert egyedek többnyire rágcsálókat és más, kisebb állatokat – egyebek közt rovarokat és rákokat.

A falka kitartóan, hosszú kilométereken át üldözi a kiszemelt vadat, majd amikor beéri, sorozatosan a farába, lágyékába és marjába marva terítik le. A legnagyobb sikerre törekedve elsősorban az eleve hátránnyal induló: legyengült, beteg vagy öreg vadakat szemelik ki, ezzel fontos szerepet töltenek be a préda populáció létszámának szabályozásában.

A táplálékszerző magatartás egy különleges módja a kiszemelt préda csordájának követése. A farkasok ilyenkor hosszú ideig követik és időnként meghajtják a nagy testű növényevők csordáját. Ha ilyenkor leszakadó (gyenge, idős vagy sebesült) állatot vesznek észre, azt megrohanják és felfalják. A zsákmányállatot körülvevő farkasok igyekeznek egymástól nagyjából azonos távolságot tartani. A támadást (sőt, magát a vadászatot is) mindig az alfa-hím indítja meg, a tagok azonban önállóan, de egymásra mindvégig figyelve vesznek részt benne: a farkasfalka vadászata ettől nagyon hatékony.

A zsákmányt leterítve a híres farkasétvággyal egy-egy farkas akár 9 kilogrammot is felfal belőle. Rendkívül erős állkapcsával akár a jávorszarvas vagy a bölény legvastagabb csontjait is el tudja morzsolni.Több amerikai tanulmány is bizonyítja, hogy zápfogaival (Molares) akár 105 kg/cm² (1500 Psi) harapóerőt is kifejthet. A dögöt sem veti meg: a farkas gyakran megpróbálja elkergetni friss zsákmánya mellől a többi farkast, a medvéket és a pumákat. A települések szeméttelepein is megjelenik; hajdan valószínűleg az ősi emberi közösségeket így kerülgető farkasokból háziasíthatták a kutyákat.

 

Szürke farkas
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Magyarországon fokozottan védett Eszmei érték: 250 000 Ft
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Osztály: Emlősök (Mammalia) Rend: Ragadozók (Carnivora) Alrend: Kutyaalkatúak (Caniformia) Család: Kutyafélék (Canidae) Alcsalád: Valódi kutyaformák (Caninae) Nemzetség: Kutyák (Canini) Nem: Canis Faj: Canis lupus
Tudományos név
Canis lupus (Linnaeus, 1758)
Elterjedés
A farkas vad alfajainak elterjedése

 

Szavanna (macskafajta)

A szavanna macska fajta az Amerikából származik.

A fajta története

A bengáli tenyésztője, Judee Frank összekeresztezte a szervált a házimacskával és így született meg ez a fajta. 1996-ban Patrick Kelley és Joyce Sroufe írta le a szavanna eredeti változatát és bemutatta azt a TICA fórumon.

Külsőben a szerválra hasonlít, bundája pöttyös és márványos.

Jelleme: barátságos, kíváncsi, kedves és ragaszkodik a gazdájához, csak egy igazi gazdájuk van, ebben nagyon a kutyára hasonlít a viselkedése. Bundájuk könnyedén gondozható. Más macskákat nem tűrnek meg a környezetükben.

Nagyon ritka fajta, összesen 1000 példány él belőle a világon